Néha nehéz... nekem is
Néha nem találjuk magunkat… nem látjuk az utunkat… néha semmi sem jó…
Néha eltűnik a fókusz. Hol és hogyan tudsz segíteni és valóban valódi-e az a segítség…
Amikor hozzám jönnek sokszor olyan elveszettek mint a hölgy a patikában a Covid kellős közepén, elmesélte hogyan veszítette el az édesanyját… a kálváriáját, a fájdalmát…
Az orvost… a mentő, a kórház a tragédia… Mindenki távol, csak ő intézkedik és mi végre tudtunk neki valamit segíteni… ezért elmondta… megosztotta… elfáradt és összetört…
Akkor megkérdeztem, hogy megölelhetem? megengedi?… nem fél tőlem?
Ott, akkor omlott össze… zokogott a karomban… mert néha egy ölelés elég…
Az első ember voltam, aki látta benne az embert és fájdalmat…
Az édesanyja helyett öleltem…
Nem érdekelt a másfél méter…
Csak az számított, hogy legyen ereje hazamenni, legyen ereje tovább csinálni…
Legyen jól…
Többet nem tudtam segíteni…
Csak tartottam… megtartottam...
Katartikus élmény volt mindannyiunknak…
Megmutatta számomra is, hogy mi a dolgom, mi a helyes.
És sokszor ennyi is elég… egy ölelés…
És ebből megtartó, támogató ölelésből is jut bőven a kezelések alkalmával, mert egy egy oldódás után nagy szükség van erre…
